“Most múlik pontosan...” (novella)

Az oldalán feküdt. Résnyire nyitott szeme pillái alól nézte a szoba elé táruló szegletét. Szépen faragott, felújított ónémet komód Ikea gombokkal, a tetején gyertyák, kosarak. Könyvespolc a legszeretettebb könyveivel. A furcsa formájú, boltíves ablak, üvegén át dús lombú, bólogató fák, harsánykék ég. “Az egész ház kissé furcsa, azt mondják Koós Károly egyik tanítványa építette. Furcsa és különc.” 

Ernyedten feküdt.  Szemhéját néha lehunyta, majd ismét résnyire nyitotta, ahogy a látvány elemei és az általuk felidézett emlékek váltották egymást a valódi és a lelki szemei előtt.  “Milyen szépen berendezkedtünk itt, végre eltűnt a rendetlenség, a kupacok és dobozok. Végre otthon vagyunk.” 

A céltudatosság, a tenni akarás, a problémamegoldás és a jobbító szándék, a folyamatos készenlét eddig kifelé irányított, nyers és vad ereje pár perccel ezelőtt a belsejében robbant fel, mérhetetlen pusztítást okozva. “Vagy csak jóváhagyta a romokat?” 

A ‘80-as évek építészeti és iparművészeti elemeinek keveréke, kiegészülve különféle népművészeti tárgyakkal és kortás képzőművészeti alkotásokkal ismerős, otthonos környezetet teremtett számára, hiszen ilyesmiben nőtt fel. És persze - bár innen nem látta, de tudta jól - az ablakon túl ott folyt a Duna. Gyerekkora lassú léptű ezüst víztömege, a sirályaival, illatával, rejtett öbleivel, jellegzetes part menti élőhelyeivel. 

Sóhajtva átfordult a másik oldalára, mert a felbuggyanó érzés zavarba hozta: minden adott, hogy otthon érezze magát, mégsem volt ennyire hontalan soha. Újra becsukta a szemét, de nem kellett volna, mert a zavar csak tovább fokozódott a felidéződő álomképekkel, amelyeket ebben az ágyban álmodott már hetek-hónapok óta.  

“Szerintem jobb lenne, ha ezt befejeznénk.” - mondta Barnabás ma reggel. A nővéréékhez készültek a húsvétot megünnepelni és Mona úgy érezte, hogy egy ilyen indítás után képtelen volna végigjópofizni a napot. Miután a férfi elindult egyedül, végigterült az ágyán és nem, nem a halál, a teljes megsemmisülés, a sohanemvoltság vágya tette végképp mozdulatlanná. 

Az álmokban élete legkülönbözőbb szakaszaiból tűntek fel férfiak, egyenként, de mind a csillogó vértezetű szerelmes lovag képében, hogy először csókban összeforrva biztosítsák szerelmükről, majd kézen fogva vezessék el a naplementében. “Nem, ezt nem tehetem, belehalna.” 

“Megkérdőjelezhetetlen mindkettőnk számára az, hogy a mienk egy óriási, meghatározó szerelem. Mindketten érezzük, és ez a döntéseinkben is szerepet kapott, hogy ez nem pusztán érzelem, hanem valami afölött álló dolog. Én mindig is úgy éreztem, hogy van egy olyan része, amelyet nem tudok és nem is dolgom befolyásolni, valami elhivatottság-féle. Annak a tudata, hogy veled-általad kell megtanulnom dolgokat, formálódnom és ennek révén kapok feladatokat is. “ 

Így hát csak várt, hogy az élet megoldja a dolgot, mindvégig úgy érezve, hogy mocskos kis titkot rejteget. Már nem volt mit beletennie ebbe a kapcsolatba. De nem látta a módját, hogyan őrizhetné meg azt, amit felépített. Most, kezében a szabadulókártyával a görcsös maradni akarás fogta marokra az egész belsejét. 

“De a nem megfelelő hozzáállás mellett ez kényszer és gyötrődés, fullasztó és kiszolgáltatott érzés. Ezért gondolom, hogy erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy szeretetteljes és emelő érzéseket, felelősségteljes és alázatos hozzáállást tudjunk mellétenni. Hogy ne csak azt érezzük, hogy érzelmi kiszolgáltatottság és egy óriási terhet jelentő feladat, hanem azt is, hogy ez az életünk, potenciális boldogságforrásunk, a lelki üdvösségünk.” 

Barnabás szavainak tőre nem a szívébe fúródott, ott már régen nem volt semmi, ami fölött a férfinak hatalma lett volna. Azt a képet kaszabolta ízekre, amelyet a semmi határán cizellálgatott, magából teljesen kiszorulva, kifordulva, ahova akkor menekült amikor a dolgok azt az irracionális fordulatot vették. 

“Amikor borult a másik életed, annyi fájdalom szakadt a nyakadba, hogy úgy érezted nincs más út, mint hogy elfojtsd az érzelmeidet. Nem csak az irántam valókat, hanem az összeset. Teljesen érthető a dolog, én sem egyszer folyamodtam ehhez a megoldáshoz az életem során. Ennek következtében azonban nagyon sok mindent elveszítettél (tulajdonképpen lemondtál róla, de ez nem egy tudatos, átgondolt döntés volt). Elveszítetted azt a látásmódod az életed, a téged körülvevő dolgok és emberek iránt, hogy a szeretet “megengedésével” tudd fogadni őket, elvesztetted a szeretet kenőanyagát, merevvé és darabossá váltál, elvesztetted annak a képességét, hogy elfogadj dolgokat, szeretetet, segítséget. Elvesztetted a szeretet optimizmusát és erőt adó voltát, a szeretet gyógyító erejét. Elveszítettél engem, annak ellenére, hogy együtt maradtunk. Nem csak azért, mert te záródtál be teljesen velem szemben, hanem azért, mert az elfojtásaidra én sem tudtam máshogy reagálni, minthogy én magam is megpróbáltam elfojtani az érzelmeimet.” 

Jót akart. Helyesen cselekedni. Minden erejével az életet, az örömet és a fejlődést szembe állítani a Barnabásból áradó dekadenciával. Mintha egy lefelé mutató óriási tölcsér csúszós falán igyekezett volna a férfit fenntartani. Most, hogy a teher elengedte őt, őrült tempóban emelkedni kezdett, és mintha valahonnan, kívülről, talán az űrből nézte volna a dolgokat. Nem csak hogy képtelen volt felidézni az érzéseket, valahogy nem talált rá racionális magyarázatot, hogy miért is kellett volna éreznie őket valaha is. 

“Ez első lépésben azt jelentette, hogy objektívvé/kívülállóvá váltam, sokszor jobban kerestem a megoldásokat, mint az utat egymás felé. Csak második lépésben jelentette azt, hogy valóban elkezdtem elhidegülni tőled. Az, hogy első lépésben csak részben sikerült elfojtani a szerelmemet irántad, az mindkettőnknek sérüléseket okozott: amennyiben sikerült, az neked fájt, amennyiben nem sikerült, az pedig nekem.” 

Aztán persze rátalált fájdalomra. Felült az ágyon, mert hirtelen rázni kezdte a zokogás. Hosszú percek múlva arra eszmélt fel, hogy meredt szemmel csak bámul maga elé, miközben elvonultak előtte ez elmúlt időszak képei. Tragédiák és összeomlások sorozata, amelyek egytől-egyik alapot jelentettek Barnabás számára a kívülálló attitűdjének megőrzésére. 

“Bármelyik, racionális, hétköznapi problémánkat vesszük elő, mindegyikben felismerhető, hogy mélyebbre nyúlik, mint ami, mindegyiknek a gyökere az, hogy hiányoznak, vagy csak nagyon elfojtva vannak jelen az érzelmek az életünkben. Most már minden erőnkkel le kell bontanunk a rájuk került béklyókat és az őket megillető helyre visszaállítani őket. Nem véletlenül mondtam ez utóbbit, mert úgy érzem, hogy a szerelem elfojtásával és az érzelmi megmerevedéssel együtt járt az, hogy a megbecsülésünket is elveszítettük egymással szemben: nehéz tisztelni azt, aki bánt.” 

Számtalan helyzetben szemlélhette páholyból, hogy a férfi, akit a körülmények ellenére megszeretett, milyen tiszta érzésű, becsületes és gondoskodó. Hogyan emészti magát, amikor az értékesnek érzett, odaadással felépített dolgai romlásnak indulnak. 

“Te kaptál a kapcsolatunkon kívülről egy sor olyan lelki maflást, amelynek révén a szeretetteljes összefonódásunkat elpusztítottad/hagytad elsorvadni, és az elfojtottság, lelki sivárság okozta azt, hogy hosszú ideje nem veszi körül a beszélgetéseinket vagy éppen a vitáinkat a szeretet és összetartozás burka, hanem esküdt elleneségként állunk egymással szemben, és másodpercek alatt tudunk fényévekre eltávolodni egymástól.” 

Hogyan fordítja a figyelmét, odaadását mindig más emberre, más kapcsolódásra, más feladatra, más elhívásra, mint amelyik éppen ott van az orra előtt. És hogyan van mindig máshol, csak éppen nem mellette. Éveken át kergette ezt tüneményt azzal a folyamatosan erősödő, sívó vággyal, hogy ő legyen a gondoskodása, jóakarata tárgya. És éveken át hallgatta, hogyan vágyik összefogni, összefonódni, építkezni, vállt válnak vetve, megbecsüléssel és miért nem alkalmas ezen dolgok megélésére, meglépésére mégsem az adott pillanat. Soha, semelyik. 

“Sokszor nem azért mondok dolgokat, mert meg lennék arról győződve, hogy igazam van, hanem azért, hogy kiigazíts. Nem visszautasíts, nem letromfolj, nem elzárkózz, hanem szeretettel, türelemmel, gonddal kiigazíts. Hiszen gondolj bele, ha rossz dolgokat mondok rólad, az nekem sem jó. Ki az az ökör, aki rossz embert szeret és azzal akar kapcsolatban élni? Nekem – mondtam már – nem az a szándékom, hogy bebizonyítsam, hogy rossz ember vagy, vagy megalázzalak, hanem az, hogy én végre megnyugodhassak.” 

Barnabás az erkölcsi dilemmák olyan kusza hálójával fonta körbe magát, ami nem csak egy kívülállónak, de még a helyzetekben részt vevők számára is követhetetlen volt. Sajnos egy idő után a zsonglőr szerepe elfárasztotta, egyre többször vétette el a ritmust, és életének szereplői egyre gyakrabban szembesültek azzal, hogy a vele való kapcsolat mindig tőlük követel valamit. Megértést. Türelmet. Odaadást. Vagy azt, hogy saját életük dolgait háttérbe szorítsák Barnabás életének hányattatásai mögött. 

“Azt hiszem nagyon fontos volna a számomra annak az egyszer-s-mindenkorra való kijelentése, hogy a kapcsolatunkban az egyensúlytalan, torz, átmeneti időszakok véget értek. Annak a szándéknak a kinyilatkoztatása, hogy a bizonytalanságok minimálisra csökkentése a cél. Hogy soha többet nem történhetnek hasonló dolgok, mint az elmúlt években, mert a lelki-értékrendi átrendeződés, amely megelőzi az ilyen jellegű helyzetek kialakulását, megtörtént. Valami olyasmi érzés, hogy úgy vagyunk egymás mellett, mintha szabad, tiszta lelkű emberekként találkoztunk volna.” 

Pedig már elkeződött. Az élet, amire vágytak. Legalábbis a körülményeket illetően. Mona elmosolyodott a gondolatra, hogy minden olyan cél, vágy és terv, amelyet versenyagárként műnyúl gyanánt a hátáról előre nyúló póznára kötött, lassan testet öltött. De a jövőbe mutató törekvések energiái valahogy sehogyse akarták körbeölelni és táplálni a jelent. 

“Ebbe belefér az is, hogy az embernek kapcsolatok terén is van hozott pakkja, meg természetes módon beletartozik az is, hogy a gyerekeidet a legnagyobb odafigyeléssel, odaadással és szeretettel integráljuk a kapcsolatunkba. A különbség azt hiszem annyi, hogy nem szemben állunk egymással ezeket a dolgokat védendő, hanem egymás mellett, hogy együtt tudjuk helyén kezelni őket.” 

Megrázta a fejét. Annyira elege volt már az Barnabás faláról lepergő borsó dobálásából. Az elemzésből, a viszonyítgatásból, a magyarázásból, az önboncolásból és mérlegelésből. A folyamatos félreértésből, a dolgok elkenéséből és az egymás mellett viharos szenvedéllyel elszáguldó érzelmekből. Abból pedig legfőképpen, hogy minden, a szíve mélyéből ébredő dolog rendre kioltható volt a férfi oldalán egymást követő életesemények keltette hullámokon. 

“Említettem neked, hogy hiányzik, hogy nem kapok magamról képet tőled, hogy nem látom benned a tükrömet. A kapcsolatunkban nem volt rólam szó a kellő respekttel, nem volt meg benne a tér, se a figyelem, az érzelmeimnek, a meglátásaimnak. A mélyrepülésed nem csak azt eredményezte, hogy nem nagyon tudtál adni nekem, hanem azt is, hogy te is torzan érzékeltél engem. Azzal együtt, hogy nem vagyok hiba nélkül való, szeretném, ha ezeket nem “benyelt” hibáimként fognád fel, hanem visszatérve, lassan ébredő belső szeretettel, megértéssel dolgoznád fel.” 

A konyhapulton támaszkodva várta, hogy felforrjon a teavíz. Az ablakon át merengve bámulta a hátsó kert lábánál hullámzó Duna-ágat. A víz felduzzad, a kert végében álló hatalmas fűzfák már belelógatták fürtjeiket, ahogy kecsesen meghajolva nézték magukat a víztükörben. Muszáj volt lehajtania a fejét, mert szédülés fogta el.  

Meglátta a kezén a gyűrűket. Lerogyott a fotelba és a szeme elé emelte jobb kezét. Nézegette, forgatta az ékszereket.  Furcsának érezte, ezért senkinek se mondta el, hogy Barnabás ezüst karikagyűrűvel kérte meg, a párját azonnal ő is hordani kezdte. Mintha ezzel egy régóta görgetett feladatot abszolvált volna, egy régóta sorsára hagyott állapotot pattintott volna helyre. A jegygyűrűt Mona választotta ki és rendelte meg magának a neten, Barnabás vonakodó beleegyezésével. 

“A szerelmesek között a másikról kialakult képet nagyon nagyban befolyásolja a szeretet “megengedősége”, vagyis az, hogy nem eltűri, mártír módra elviseli vagy agyonhallgatja és elszenvedi a másik kevésbé kellemes vonásait, hanem melegséggel elfogadja, megértéssel viseli őket. Ez sem volt meg benned az elmúlt időszak során, ezért élnek benned a mai napig sebekként a reakcióim a te dolgaidra, magányos és magamra hagyott megoldáskereséseim, érted, értünk tett dolgok, amelyeket azért nem tudtál értékelni, mert nem volt benned szeretetteljes elfogadás.”  

Édeskés bizsergésként moccant meg a gyomorszájánál: a mindennapi életérzésének természetes részét képező eszeveszett felelősségérzet, aggodalom, lelkifurdalás. A készenléti állapot velejárói, amellyel a kifogyhatatlanul felbukkanó problémákra, csapásokra reagált. 

“Nem én bántottalak, hanem te nem akartál fájdalmas dolgokkal szembe nézni és az fájt, hogy én ennek ellenére szembesítettelek vele, hogy tovább tudj lépni. Nem én gyötörtelek, hanem megpróbáltam veled megosztani belső gyötrődéseket, azt akartam, hogy fogjunk össze és gyűrjük le ezeket. És nem én vitatkoztam veled az elmúlt hónapok során, hanem nem tudtam már visszatartani azokat az rossz, lehúzó érzelmeket, amelyek kitöltötték a belsőmet. És mivel nem éreztem az együttérzésedet, egyre erőteljesebben és plasztikusabban próbáltam kifejezni magam, arra presszionálni téged, hogy foglalkozz vele(m). Folyamatosan próbáltalak kapacitálni arra, hogy tegyük rendbe a kapcsolatunkat, mielőtt elindultam volna kifelé és a viták a te ellenállásoddal, az együttműködési készséged hiányában alakultak ki. Lásd, hogy a dolgoknak mindig két oldala van. Nem is te voltál rossz és hibás az elmúlt időszakban, együtt mentünk át a szerelem sötét oldalára. Oda-vissza tükröztük egymás rossz érzéseit. “ 

Talán fél éve történt. Egy nagy veszekedés utáni átvirrasztott éjszaka reggelén, még pizsamában ült az ebédlőasztalnál. Próbálta helyre állítani magában a harmóniát. Ahogy tanulta, ahogy elképzelte: összefogás, lendület, rendrakás, jóakarat, igényes dolgok. Ez meg van, az is meg van, az majd meg lesz... Aztán csorogni kezdtek a könnyei a pirítósra, mert megint azt érezte, hogy a dolgok elmennek egymás mellett újra és újra, és hiába a minőségi hozzávalók, képtelen összeállni egy olyan tápláló eredmény, amit bevenne a gyomra... 

“Ne felejtsük el, hogy a szeretet elfojtottsága oda-vissza hat, vagyis nem csak benned törölte el a megértés és elfogadás képességét. Bennem is kialakított egy végtelen érzékeny, kiszolgáltatott és magányos érzést, ami miatt én sem tudtam a szeretet bizalmával, magabiztosságával és bölcsességével cselekedni. Fogadd el nekem kérlek, hogy ha azzal találkozom, hogy a párom minden mást félretéve le akar nyomni, vagy ha ez nem sikerül, akkor ridegen magamra hagy, nem tudok mit kezdeni. Ezek a dolgok azonnali hatállyal tenyerelnek rá bennem a piros gombra és olyan erővel váltják ki bennem a védekezést, amelyet már se érzelmek, se értelem révén nem tudok felülírni. És rombolnak, eszeveszett erővel.”  

Barnabás a szoba túloldaláról kérdezte meg miért sír és Mona olyan hálás lett a törődésért, hogy öntudatlanul felállt és elindult felé. Út közben csak annyit mondott szűkszavúan, hogy hiányzik az apukája. Abba már nem avatta be, hogy rég meghalt édesapja magasra emelt férfienergiája, mindent átölelő gondoskodása és az övéhez hasonló szívvel lélekkel elérni akart, becsületes megérteni vágyása az, aminek a hiánya összeszorította a szívét. 

“Igen, azt hiszem szükségem lenne arra, hogy egy-egy kipattanó vita során fontosabbá váljon számodra az, hogy megnyugtass és a bizalmamat akard megszerezni, mint az, hogy igazad legyen, vagy hogy te magad jó színben tűnj fel. Ezzel nem azt mondom, hogy mostantól egész életünkben nekem lesz igazam és a viták amúgy nem is arról szólnak, hogy kinek van igaza. Rájöttem, én érzésekért küzdök és nem az igazságért. Sőt azt hiszem, számomra fontosabb az, hogy akit szeretek mellettem álljon, mint az, hogy bizonyítsa nekem, hogy mondjuk becsületes vagy jó ember.” 

A férfi diadalmas mosollyal várta a díványon ülve, kezében aprócska ékszerdoboz. Ülve nyújtotta át az ékszert az előtte egyik lábáról a másikra álló, sírástól püffedt arcú, kócos, gyűrött pizsamás lánynak. Mona pár napja érezte, hogy erre készül, de most majdnem felkiáltott: Na, ne már! 

“A befordulásnak, elszigetelődésnek én különböző stációit éltem meg. A legutolsó stáció, az az időszak, amikortól kezdve elkezdtem pedzegetni, hogy váljunk szét, bizony már arról szólt, hogy nem jobb együtt és nem vagyunk jobbak együtt, mint külön. Annak ellenére, hogy a szerelem, az odaadás sosem múlt el bennem, hosszú-hosszú idő után kénytelen voltam elfogadni, hogy minden törekvésem ellenére, a kezdeti vonzalom ellenére, nem tudott közöttünk egy olyan közösség kialakulni, amelyben hosszú távon élni lehetne.” 

A lánykérés módját annyira kiábrándítónak és méltatlannak érezte, hogy meg se tudott szólalni. Közben Barnabás - még mindig diadalmasan – az ujjára húzta a gyűrűt, igennek véve a hallgatást. 

“Folyamatosan érzem, hogy benned is vannak sebek, sértettségek velem szemben, ezért van az, hogy ha mondok valamit előbb jut eszedbe visszavágni, mint együttérezni vagy megnyugtatni. Azért van közöttünk patthelyzet, mert mindketten egyenlő sérültségel állunk egymással szemben, egyformán várva egymástól a jóvátételt. Ez azonban nem ad kiutat.” 

Évek óta külön éltek. Ez volt a vidékre költözés ára. Barnabás a hétköznapokat egy másik lakásában töltötte, abban a városban, ahol dolgozott. Kezdetben Mona a hetet arra használta, hogy szépítgesse a házat, amelyben laktak, finomságokat süssön-főzzön, ápolja a kertet, a lehető legtöbb mindent házilag készítsen el a kettejük számára. 

“Értsd meg, Barnabás, szívmelengető, hogy most, hogy kezdenek tisztulni benned a dolgok, úgy érzed, hogy a közöttünk levő szerelem alapot ad ahhoz, hogy minden nehézség ellenére továbblépjünk, hogy folytatásra vár. Én azonban azt érzem, hogy annak ellenére, hogy nem akarlak elveszíteni, és annak ellenére, hogy hiszem, hogy meg tudjuk oldani a dolgainkat, nem érzem még ezt.” 

Arra, hogy ez mennyire megváltozott, akkor jött rá, amikor Barnabás munkahelye home-office-ba helyezte a férfit: egy munkatársi feszültség miatt gyakorlatilag haza száműzték az irodából. Mona pedig kétségbeesett a gondolatra, hogy ebben a szétzilált érzelmi állapotban, ha egy légtérbe kényszerülnek, az esélye is elveszik annak, hogy újra egymásra találjanak. Ekkor ébredt rá, hogy a hétköznapok tevékeny átvészelését és a rövid hétvégék kiélvezésére tett törekvéseket felváltotta az egyedül töltött napok élvezete és a társas napok csendes elszenvedése. 

Túl akarom élni a válságos időszakot, minden erőmmel azon vagyok, hogy mindent feltúrva, az utolsó követ is felemelve kikeressem, összegyűjtsem és kiemeljem a kapcsolatunk értékeit. Kérlek nézd azt, hogy te szerettél, mégis másfél évre voltál távol tőlem, saját belső utadat járva, amíg visszaértél ahhoz a szándékhoz, hogy velem akarsz tovább élni. Nem mondom, hogy másfél év, lehet, hogy csak még egy hét, csak értsd meg azt, hogy az elmúlt időszakot végigélve egyszerűen bennem is van egy ilyen belső kanyar, amit végig kell járnom, hogy visszaérhessek hozzád. Azt írtad, hogy azért írok leveleket, hogy megnyugodjak és esetleg te is. Nem ezért írtam őket, hanem azért, hogy megérts és meglásd annak a lehetőségiet, hogy hogyan tudnál megnyugtatni.” 

Lassan kortyolgatta a forró teát, érezte, ahogy megdermedt tagjaiban szétfut a kellemesen melengető ital. Valahonnan máshonnan érkezett a forróság, amely hirtelen, nagy hullámokban elárasztotta az egész testét, arra késztetve, hogy gyorsan helyet keressen a bögrének és mihamarabb végigdőljön a kanapén. Az ereiben száguldó vér forró lávaként égette, szinte szétmarta a tagjait, úgy érezte folyóssá válik és a kanapé huzata vonakodva szívja magába a cseppjeit. 

“Meséltem már neked, hogy a kapcsolatunk – a körülmények hatására - kicsit gyorsabban indult, mint ahogy szerettem volna és hogy abban az időben is már többet tettem bele, jobban megnyíltam, mint azt amúgy a kapcsolatunk állapota vagy a tőled kapott impulzusok feltételezték volna. Rossz az, hogy a kapcsolatunkkal kapcsolatos fontos döntéseket eddig kényszerből hoztuk meg sorban, és ezt már nem akarom, azt szeretném, hogy az események a kapcsolatunk állapotából következzenek. Vagyis legyenek már önazonosak a dolgaink: az érzelmek, a tempó és a valóság.” 

A kedves színjáték, amely minden héten a péntek estéktől a vasárnapi lefekvésig tartott, nem “császárújruhája” volt. Mindketten szeretetből igyekeztek beletenni a kellő nyitottságot, türelmet, kedvességet ahhoz, hogy az együtt töltött időben bővülhessen a kellemes élmények csúfosan rövid sora. És bár mindkét részről gesztusértékű volt a részvétel, mégis csak színjáték volt, az összeköltözéssel a császár csúfosan lemeztelenedett. 

“Az, hogy én most szinte teljesen be vagyok záródva veled szemben, hogy már a pozitív dolgokat sem tudom elfogadni, lereagálni, nem annak a következménye, hogy ne esnének jól, ne érintenének meg vagy ne érezném fontosnak őket. Sokkal inkább azt hiszem az az oka – ahogy tavaly nálad is -, hogy elmélyülten figyelek befelé, hogy megértsem, feldolgozzam a bennem levő dolgokat, olyan mértékig fel vagyok kavarodva és tele van a fejem, hogy kapacitásom nincs külső dolgok befogadására. Be kell vallanom és ezt rajtad is sokszor éreztem/érzem – hogy a sértettségek-bántottságok még úgy dolgoznak bennem, hogy nem veszem észre tőlük a megenyhítésükre irányuló törekvéseket, még nehéz elszakadnom tőlük.” 

Mona úgy érezte, megszűnt minden lehetősége annak, hogy egészséges saját határokat felállítva, folyamatosan kezelve-gyógyítva a sérüléseit, a maga tempójában engedje közel magához Barnabást. Ugyanakkor utólag derült ki számára csak az, hogy ez a fordulat egy újabb gyöngyszem volt azoknak a sorában, amelyekre a férfi kifelé mutogathatott és hivatkozhatott, amelyeket nem ő választott, de megakadályozták abban, hogy megnyíljon a kedvese felé, jelen levővé váljon a kapcsolatban. És amelyek gyöngysorrá rendeződve már régóta fojtogatták a lányt. 

“Tudom, nagyon nehéz egy ilyen helyzetben a másik mellett állni, hiszen úgy tűnik, mintha a jó szándék visszautasításra lenne, mégis szeretném elmondani, hogy nem így van, pusztán idő kell, amíg az meg tudnak fordulni bennem a dolgok. Kitartással és állhatatossággal érdemes ebben a helyzetben részt venned, mert ha az én bizonytalanságom téged újra el tud bizonytalanítani, azt bizony én magam megint csak kudarcként és fájdalomként élem meg, hiszen az én bizonytalanságom eredetileg is a te bizonytalanságodból táplálkozik. Megint oda lyukadtunk ki, hogy az ördögi kört te tudod megtörni, azzal a könnyítéssel, hogy én is kocogtatom bentről a tojás héját, vágyva arra, hogy új életre tudjak kibújni belőle.” 

Gyakorlatilag otthontalanná lett. Sétált, szomszédolt, füvet nyírt, dolgozott. Barnabás sértődött áldozatként ismét háttérbe szorította a párja iránti érzékenységet és nagyvonalúságot. Mindent megfagyasztó sötét hangulatot árasztva begubózott a szobájában: a munkaidő alatt fel sem állt az asztalától, azon túl a szívecsücske projekteket csinált, alkotott. Az összefogás, az egymás felé mutató erők hiánya ismét újabb és újabb, elkeseredett konfliktusokhoz vezetett. 

Szeretnélek előbb kicsit megismerni, és nem egy másik élet viszonylatában. Szeretnélek látni működni és nem egy válságos helyzetben, szeretném látni, hogy közeledsz, tapogatózol, érdeklődsz és nem feltétlenül jóvátétel szándékával. Szeretném látni a rendet benned, érezni a nyitottságod, és szeretném azt érezni, hogy ezek a dolgok bennem is megindítanak valamit. És együtt lépni a következő lépcsőfokokra. Arról, hogy mikor leszek kész újra közelebb lépni, nem én döntök, legalábbis nem fejben. Ráhagyatkozom a belső paraméterre, amely meg fogja mutatni, hogy mikor csökkent a sérültség a kritikus mérték alá, mikor elég széles a nyitottság, hogy beférj rajta, és lángolt fel eléggé az érzelmek rőzselángja és mikor pörgött fel eléggé a lendület. Így azt mondom, hogy amíg ez eljön, az nem várakozás, hanem egy impulzusokra nyitott időszak, amelyben bátran befolyásolhatod a folyamatot.” 

Eszébe jutott, amikor Barnabás, az egyik pánikrohamában hasonló élményről beszélt. Forró melasz, amely belülről feloldja, majd a torkához érve fojtogatni kezdi, lángol az egész teste, miközben majd’ kiugrik a szíve. Mona akkor még ezt a rátörő szerelem jelének vélte, most jött rá mekkorát tévedett. A sziszifuszi erőfeszítések, az elveszett hitek, a porrá zúzott vágyak és tervek felett érzett csalódottság, valamint a lelkifurdalás forró melasza volt ez, amely akkor öntötte el Barnabás tagjait, amikor megértette, hogy ronggyá gyötört házasságáért már nem tehet semmit. 

“Pont tegnap este gondolkodtam el azon, hogy azért tudtam ezt a magamra hagyott másfél évet végigcsinálni melletted, mert bennem a szerelem nem úgy működik, hogy meg akarnám tartani a másikat, vagy azt akarnám, hogy megtartsanak. Bennem a szerelem arról szól, hogy irgalmatlan energiákat teremt bennem ahhoz, hogy adjak, hogy kiadjam magamból a neki született dolgokat és a nem neki született, de hosszú ideje dédelgetett értékeket. A szerelmem arról szól, hogy tehetek és adhatok, megmutathatom a világot az én szemszögemmel, gyógyíthatok és balzsamozhatok, formálhatok és változtathatok. Erre mondtam én annakidején, hogy egy feltételem van a szerelmesemmel kapcsolatban: hogy partner legyen (lehetett volna még egy, hogy független legyen, de erről elfelejtkeztem). Ez többé-kevésbé megvolt az elmúlt másfél évben is, ezért megállapítottam, hogy akárhogy is van, nekem az elmúlt időszak is a szerelemről szólt.” 

 Mikor kissé jobban lett, körbenézett a szobában. Tényleg nagyon szép volt már. Minden ízlésesen elrendezve, minden a helyén. Mint egy kissé bohém, kissé népies nagypolgári otthon, ahova akár már a barátok is beléphetnének.  Szinte már túlzsúfolt is volt a Barnabás életének korábbi szakaszait képviselő - elmúlt házasságának színtere és a szülői otthon felszámolása után maradt - berendezési, dísz- és használati tárgyakkal. Barnabás a másik városban dolgozott, amikor a teherautók megérkeztek ezekkel az értékes szállítmányokkal és Mona egyedül hordta be a dobozokat és bútorokat, találta meg a tárgyak helyét. Egyedül alakította ki az otthon harmóniáját a csupa idegen tárggyal, míg a férfi távol volt. 

De azért vágyom arra, hogy a társam is így érezze. Egy idő után hiányzik, ha nem látom a másikon, hogy adni akarna és az is elbizonytalanít, ha nem értékeli, amit adok. Egész egyszerűen azért, mert különben úgy kezdem el érezni, hogy a másiknak nincsen köze a bennem levő szerelemhez. Tudom, emlékszem rá, hogy te is ilyen vagy. Az egyik levelemre adott válaszodban is azt írtad, az volt bennem az egyik legvonzóbb, hogy elfogadtam és értettem, értékeltem a dolgaidat. De ez hosszú-hosszú ideje nem működik és bizony működnie kellene ahhoz, hogy jól érezzem magam. Pontosabban egy ideje működik, de bennem akkora a hiány, hogy idő kell arra, hogy feltöltekezzen annyira, hogy látható változásokat okozzon. Szóval amíg nem nyerem annyira vissza a szerelmem, hogy újra adni akarjak általa, addig nem érzem azt, hogy megtartásról beszélhetnénk.” 

Barnabás utálta. Úgy érezte, hogy a tény, hogy az otthonuk minden szeglete Mona keze nyomát viseli magán, őt kiszorítja a közös térből. Míg Mona úgy élte meg, hogy bárhogy is varázsol a mindent elborító idegen tárgyakkal, ez sose lesz az ő otthona, hiszen semmi nincs benne, amit kifejezetten maguknak, kettőjüknek a szerelmük szolgálatára vettek, hoztak volna oda. És most, ebbe a síri hangulatba, amelyben folyamatosan ott feszültek a kipattanni kész konfliktusok szikrái, nem lehetett vendégeket se hívni. Úgy éltek, mint két szellem, két magányos, bolygó lélek. 

“Én se tudom sokszor, hogy mi használna, sajnos azzal sokkal inkább tisztában vagyok mi az, ami nem. Tegnap este fogalmazódott meg bennem, hogy az egyetlen, ami biztos bennem, a jó szándék, ez működteti minden mozdulatomat. Örömmel és egyre nagyobb nyitottsággal közelítek a fel-fel bukkanó szívmelengető érzések felé és óriási felelősséget érzek azzal kapcsolatban, hogy ne hagyjam félreértések, egymás mellett való “elműködés” és múltból előrobbanó indulatok által összerombolni őket.” 

A minden energiát tükrözés nélkül beszippantó fekete lyuk, amivé a kapcsolatuk vált, szinte a kezdeti fellángolás után azonnal, annyira magába szippantotta Monát, hogy elvonódott munkától, családtól, barátoktól. Biztos ez sem volt jó döntés, de Barnabás balesete után élete fő művének tekintette azt, hogy talpra állítsa, meggyógyítsa, élővé, alkotóvá, és boldoggá tegye a férfit.   

“Őszintén azt érzem, hogy jó irányba indultak el a dolgok. Ahogy szívemből érzem azt is, hogy ha most mindent megteszünk, van esélyünk arra, hogy megoldjuk a dolgainkat. Nekem is hiányzol és egyre gyakrabban moccan meg bennem a vágy, hogy a közelemben legyél, vagy kúsznak át a lelki szemeim előtt képek, hogy milyen volna, ha boldogan élnénk együtt. Hidd el, ez az egész folyamat, aminek most - úgy érzem – én vagyok a porondmestere nekem sem könnyű és nem diadalmenet. Kérlek, gondolj rám így és légy ebben a türelmes, állhatatos partnerem.” 

Mint egy fényes-hangos villámcsapás tért vissza a gondolat: “Azt hiszem, ezt be kéne fejeznünk.” Úgy érezte magát, mint egy tárt karú madárijesztő, amelyik évek óta áll a tűző napon. A ruhái elrongyolódtak a nap-szél-eső-szél-nap-hó-fagy-nap-szél folyamatos váltakozásától. Mindene rongyokban lóg, időről időre újabb foszlányától megfosztva őt a méltóságnak, bátorságnak, bölcsességnek, tiszta szívnek, hitnek, üdvösségnek. Kalapja elkopott az évről-évre benne fészket rakó madarak lába nyomán. Kitárt karjai végképp megdermedtek, végképp az ölelés reménye nélkül, és csak szorítja, szorítja mégis a foga között az elképzelést. A zsigereiben érezte, hogy ennek elengedésében most már az élete a tét. 

“Amikor elkezdtük a kapcsolatunkat, tudtam, hogy tartogat iszonyatosan mély pontokat számomra, akkor tettem egy elhatározást: túl fogom élni. Pontosabban túlélek mindent, még azt is, ha elveszítelek. Ez nem neked vagy ellened szólt, hozott dolgokból merült fel egyáltalán a téma, a lényeg az, így döntöttem. Azokban a percekben, amikor valós fenyegetéssé fajult az elvesztésed lehetősége, mindig megfogalmazódott bennem, hogy ha megtörténne, fizikailag túl tudnám élni, de a lelkem vele/veled halna. Ezzel együtt, amikor azt éreztem, hogy a mély összefonódás ellenére képtelenek vagyunk elérni egymáshoz, megmozdult bennem az, hogy túl akarom élni.” 

Este Barnabás jókedvűen lépett be az ajtón. Mint akit felfrissített a kimozdulás, feltöltött a családtagjaival történt találkozás, beszélgetés. Jó volt, jól vannak, sajnálták, hogy nem jöttél. Nagyon finom volt, ja, hozhattam volna. Nővérem azt üzeni, majd legközelebb. Olybá tűnt, mintha a reggeli kijelentése nyomtalanul illant volna el, mintha csak fel akarta volna zavarni az állóvizet. Vagy csak annyit mondott volna, ugyan hagyj már. Csevegett, de mivel nem kapott választ, odafordult Monához. A lány mosolygott, szótlanul állta a tekintetét. Arcát meglátva, a férfi szemöldöke felszaladt, kutatón megkérdezte: 

• Na, hogy döntöttél? 

• Lakást keresek. 

És átnyújtotta az utolsó levelet, amit neki írt, majd a szobájába ment, becsukta az ajtót és ismét végigdőlt az ágyán.