Mojana

Nem olyan régen ért el a felismerés: én azért indultam el a spirituális úton, mert tele voltam félelemmel. Nem voltak kétségeim afelől, hogy jó és értékes dolgok vannak bennem, attól tartottam, hogy ennek ellenére nem kell a világnak az, aki vagyok. Sok nehéz élményen és csalódáson túl - amelyek, legalábbis én úgy értékeltem, hogy azt üzenték nekem, hogy nincs helyem a Nap alatt - szerettem volna megtalálni a módját, hogy elkerülhessem a további fájdalmas, negatív, lehúzó tükröket. Elébe akartam menni a dolgoknak, meg akartam fejlődni magamtól azokat a dolgokat, amelyek megtanítására a negatív tükrök lettek volna hivatottak. Most látom, hogy ez egy permanenssé váló, és gondolati oldalról is megindokolt, megtámogatott menekülés lett. Úgy akartam magamon változtatni, hogy alig tudtam valamit magamról. Csak most jöttem rá, hogy magától az élettől menekültem. Hiszen a döntéseink az útjaink, a választásaink a kapcsolódásaink és az ebben megtalált tükrök, az életutunk kőkockái. A kívül és belül megélt élmények összessége az élet.  

Ez a menekülés előbb egy nárcisztikus kapcsolathoz vezetett, amelyben a “nem vagyok elég jó” és a “nem vagyok elég fontos” félelmek olyannyira kimaxolódtak, hogy az életben maradás és a józan eszem megőrzése végett kénytelen voltam magam felé fordulni. Belül keresni a bizonyosságot, hogy van célja, értelme annak, hogy létezem és ehhez a tudás és az erő is meg van bennem. Csak meg kell tanulnom mélyen kapcsolódni önmagammal.  Innen, még mindig menekülve, kezdődött egy önként vállalt elvonulós időszak, amikor “tudtam, csak nem sejtettem”, hogy szinte minden külső energiától, így az emberekkel való kapcsolódástól is szinte teljesen elzártam magam. Megtanultam nem folyton tenni, változtatni, hanem hosszan, minél több érzékszervemmel figyelni. Olyan hosszan, hogy végül megmutatkoztam tisztán a magam számára, és lassan a szívem szavát is meghallottam. Olyan hosszan, hogy a teljes bizonyosság és a valódi felkészültség érzése dagassza fel végül a tetteim vitorláit.  És sikerült teljesen új attitűdöt kialakítanom a külvilág különféle energiáival való újrakapcsolódáshoz.

Elindult bennem az önszeretet útja, az önmegismerés mellett és rájöttem arra, hogy a spiritualitás bennem, velem együtt válik teljessé. Méghozzá akkor, ha bátran és fenntartások nélkül megnyílok a világgal való kapcsolódásra a felismeréseim birtokában, teljes mértékben saját igazságomhoz hűen. Fenntartások nélkül kiteszem magam az élményeknek, feltételek nélkül szeretek, mély hittel és bizalommal hagyom, hogy peregjen bennem a jelen pillanatok sora. És rájöttem arra is, hogy abbahagyhatom a menekülést, most már az a dolgom, hogy bizalommal átengedjem magamon ami jön. Mert bele tudok nézni a tükrökbe. Van hozzá erőm, bölcsességem, szeretettel körbeölelem magam a nehéz és büszkén támogatom magam a felemelő pillanatokban. 

Vicces, mert pont ezzel kezdődött az út. Egy kedves barátom a kezembe nyomta Osho egyik könyvét, amiből ennyi jutott el az agyamig, mielőtt a sarokba vágtam, azzal, hogy eeezmekkorabaromság: feküdj fel az élet hullámaira és ússz a felhőkkel! Most már tudom, hogy ez mit jelent a gyakorlatban (nem oszlop tetején folytatott passzív meditációt), és azt is érzem, élem, hogy ez a legnagyobb szabadság. Együtt áramlani a nagy rendszerrel, amely megteremtett, körbeölel, kitölt, vezet, gondoskodik rólam, terelget a szeretet-áramlás útján, megmutatva, hogyan tisztítsam, erősítsem a csatornáimat. Erről szól, erre készít fel minden tükör, minden élmény és minden önismereti lépés, Arról, hogy ítélkezés és előítéletek nélkül az igazi tükrömet látva a világban, érezzem, hogy milyen jó, hogy vagyok, mennyire része vagyok az egésznek. És persze, hogy mélyről kitárulkozva elő tudjam hozni és kiáramoltatni mindazokat a csodás dolgokat, amiket csak én tudok, amelyek miatt azt Univerzummal egyet értve egy nagy IGEN-t mondtam a megszületésemre. 

És az út? Az önismeret útján időről-időre megnézem, mivel tudom helyzetbe hozni magam, hogy részt vegyek az áramlásban. Mi az, ami éppen ott akkor és a számomra legkomfortosabb módon megnyílásra, az erőmben levésre hangol. Hogy hogyan nyissak új ajtókat magamon, új tereket e lelkemben, amelyeket mind-mind feltölthet az áramlás, a létezés öröme.  

Mert így hiszem: az élet=áramlás és az áramlás=öröm, vagyis élet=öröm.