Önszer-etet?

Mostanában sokszor és sokféleképpen kerültem abba a helyzetbe, hogy azt várták tőlem, hogy megfogalmazzam mi az önszeretet. Zavarba ejtő kérdés és főleg azért, mert ha felteszem, akkor még valószínűleg elég távol állok attól, hogy szeressem önmagam. És ez bizony nagyon érzékeny téma. Hiszen mindannyian a külvilág szeretetéért élünk, küzdünk, szenvedünk, még akkor is, ha ez nem tudatos vagy nem ismerjük be magunknak. És a gondolat, hogy amiért kifele küzdöttem egész életemben, az én kompetenciám alá tartozott, elszomorító és emiatt dühöt vált ki. Főleg, ha még arra is rájövök, hogy ha nem szeretem magam, akkor a külvilág szeretetét sem tudom befogadni. 

Zavarba ejtő azért is, mert a felszínes világ az önszeretetben ugyanazokat a feladatokat tűzi ki elénk, mint a szeretetben: ismerd fel és szolgáld ki az igényeket, villants, szórakoztass, tégy üres ígéreteket, felelj meg, vagy ha nem, kárpótolj. Miközben azt tolja az arcunkba, hogy mindent megérdemlünk, csak meg kell(ene) tudnunk finanszírozni. 

Más oldalról az önszeretet témája kézen fogva jár az öngyepával, vagyis a magunk felé fordított elégedetlenséggel, kritikával, kíméletlen ítélkezéssel és ezeket kísérő fájdalmakkal, félelmekkel, az ezeket kiváltó, töréseket okozó élmények emlékeivel. Vagyis miközben megveszekedettül vágyunk arra, hogy valaki szeressen, először az árnyékoldalunkkal kell szembesülni. És ebbe belevágni egyáltalán nem könnyű. 

Az önszeretet megfogalmazását sok irányból és sok oldalról meg lehet közelíteni. Mindig éppen attól függően, hogy az emberben mi a legnagyobb hiány. Valószínű keveseket nyugtatna meg az a megfogalmazás, hogy például “az önszeretet az az út, amelyen megtanulom hogyan hozzam helyzetbe magam ahhoz, hogy az élet energiái szabadon átáramoljanak rajtam”, vagy “az önszeretet az a folyamat, amelyben eggyé válok az igaz valómmal, az isteni lénye(ge)mmel”. Pedig mindkettő igaz, és ha ott tartasz, ezek kézenfekvőek lesznek és igazi boldogságot hoznak majd. Szóval kezdjük inkább máshonnan. 

Azok számára, akik hozzám fordulnak, a fókuszban mindig valamilyen, az életüket érintő probléma a fontos: Miért nem tudok olyan párkapcsolatot kialakítani, amiben jól érzem magam? Miért nem tudom elérni a céljaimat? Miért van az, hogy látszólag minden jó és én mégsem tudok örülni neki? Miért van az, hogy időről-időre azt kell megélnem, a legkülönfélébb élethelyzetekben, hogy összeomlik minden (amiben hittem)? Hogyan intergálódjak/érvényesüljek ebben a bolond, feje tetejére állt világban? 

A legtöbb esetben kiderül, hogy a kérdés feltevője (kisebb-nagyobb részben, de a kérdéses területeken mindenképp) kívülálló a saját életében. És így gyorsan ki is lyukadunk az önszeretet témájánál. És erre jön gyakran a válasz: Szerintem én szeretem magam. Miért, szerinted mi az önszeretet? 

Ilyenkor én szeretek visszakérdezni, mert arra, hogy mi az önszeretet, mindenkinek magának kell rájönni. Pontosabban nem rájönni, hanem megérezni, átélni.  

Valahogy így: 

Eszedbe jutott már úgy fordulni magad felé, ahogy a gyerekeidhez fordulsz? Vagy olyan attitűddel kezelni magad, mintha saját ideális társad/szülőd lennél?  

Eszedbe jutott már leállítani magad, amikor napjában ezerszer elmondod ezeket magadnak: “de hülye/béna/agyatlan/szerencsétlen vagyok”, “ezt én nem tudom”, “mi lesz velem”, “képtelen vagyok”? 

Eszedbe jutott már, hogy a tükörbe nézve ne ítélkezz és kritizálj, hanem azt mondd: “XY, szeretlek”? 

Eszedbe jutott már úgy kimondani a legmélyebb félelmedet, legnagyobb fájdalmadat, legégetőbb hiányodat, hogy közben csak átölelve tartod magad, mint egy jó barát, saját magad legnagyobb támasza? Ítélkezés, megoldáskeresés, lelkifurdalás, megfeleléspara nélkül csak figyelve azt, ami benned zajlik? 

Belegondoltál már abba, hogy a saját magad számára te vagy az elsődleges és egyetlen létező ezen a Földön? Amit látsz, a te szemed látja, amit tapasztalsz, a te érzékeid fogják, amire értékeled ezeket, a te agyad dönti el. És aki reagál, az is te vagy. Lehet, hogy abban az attitűdben élsz, hogy van egy titkos belső világod, amelyben engeded saját magadat randalírozni, de a külvilágra csak az alaposan átgondolt és megtervezett viselkedésed engeded ki. Még ebben az esetben is minden mozdulatod, gesztusod, szavad és tetted, de még a ki nem mondott dolgaid is, mind arról mesélnek, hogy mi torzítja benned a saját magaddal való szeretetáramlást. Nem tudsz kibújni a bőrödből. Nem tudsz olyan külső, tanult, magadra erőltetett, felvett, kidolgozott szemszöget alkalmazni, aki ne te lennél, ami ne rólad mesélne, ami ne írná rád neon betűkkel azt, hogy miben szenvedsz a leginkább hiányt. 

Belegondoltál már abba, hogy amikor azt mondod, valakire gondolva, hogy mindent odaadnék neki, akkor “csak” magadat adhatod? Nagyon nem mindegy, hogy ez a “csak” milyen érzésekkel tölt el... 

Mert első körben az önszeretet ez: magadra, az árnyékoldaladra tudni ránézni úgy, hogy közben nem aprítanak miszlikre az érzelmeid. Második körben pedig az, hogy átérzed a feltörekvő érzéseket és megtartod magad benne. Megérezni azt, hogy te vagy saját biztonságérzeted legfőbb forrása, hiszen te magad vagy a legnagyobb bizonytalanság is. 

Lesz még erről sok szó ezen a blogon, de hogy ne hagyjalak benneteket definíció nélkül, álljon itt egy, az én megközelítésemben. Ez főleg azoknak szól, akiket a külvilággal, másokkal való kapcsolataikban kialakult diszharmónia foglalkoztat: 

Önszeretet az, amikor rájövök arra, hogy a szeretet nem érzelem, amely egy konkrét másik személlyel való kapcsolódásban kialakul bennem, elsősorban annak alapján, hogy ő milyen (vagy milyen hozzám, az elvárásaimhoz képest). Ha önszeretetben vagyok, felismerem, hogy a szeretet (az élet)energia, ami kering és burjánzik bennem. Meglátom, hogy ennek az energiának az áramoltatására fel kell készülnöm, először belül, majd kifelé is. Ehhez ki kell alakítanom a csatornákat és meg kell erősítenem a rendszert, hogy elbírja, lehetővé tegye és az intuícióm által cizellálja az én kiáradásom, és megőrizze az egyensúlyát akkor is, amikor átáramlik rajtam más energiája, a külvilágból érkezve. Máshogy megfogalmazva: az önszeretetem mások szeretetének vivőanyaga az én szívem, mélységeim felé vezető útjukon. A jelenlétem a szeretet-áramlásban.

Ez a felkészülés az önszeretet egyik kulcsterülete.