Miatyánk, ami a lelkemben szól

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

Szenteltessék meg a te neved,

Jöjjön el a te országod,

Legyen meg a te akaratod,

Miképp a mennyben

Azonképp itt, a Földön is.

Mindennapi kenyerünket

Add meg nekünk ma,

És bocsásd meg a vétkeinket,

Miképpen mi is megbocsátunk

Az ellenünk vétkezőknek

És ne vígy minket a kísértésbe,

De szabadíts meg a gonosztól. Ámen.

A világ legismertebb és legtöbbet használt imája - függetlenül attól, hogy hogy hogyan viszonyulsz a vallásokhoz vagy egyházakhoz - útravaló, egy csodás lehetőség arra, hogy sose felejtsd el a lényeget. Csodálatos, egyszerű, teljes megfogalmazása az ember számára kijelölt lelki útnak, amely belénk kódolt mozgatórugóként át- meg átszövi a mindennapjainkat. Mint egy tökéletes gyöngyszem, magában foglalja mindazt, amire az embernek szüksége lehet az élete útján, a saját maga állította korlátok közül való megszabadulás felé. Azon a belső ösvényen, amely élete értelme, és amely az elsötétült anyagi léttől az isteni lélekkel való azonosulás felé vezet. Anyu, ezt az írásomat neked ajánlom.

A mi Atyánk maga az egyes emberbe cseppentett lélek. Az isteni szándék szikrája, amiből és amiért lettünk. Tiszta, háborítatlan és eltorzítatlan önvalónk. A menny az ősállapotunk, amikor ettől a lélektől még nem járt külön utakon a tudatunk és különféle élmények, sérülések és hozott minták mentén nem szeparálódott el tőle hermetikusan. Mikor még hallottuk a hangját és hallgattunk a szavára. Mikor természetes közegünk volt a világ, szabad átjárásunk volt a tudat-lélek-érzések szintjei között, birtokában voltunk minden képességünknek. A menny a tiszta, gátaktól mentes, dinamikus harmónia, ahonnan jöttünk és ami felé törekszünk.

Szenteltessék meg a te neved azt jelenti, hogy a bennünk szunnyadó isteni lélekmagnak, először is meg kell adnunk a kellő tiszteletet (el kell ismernünk, hogy isteni, hogy rajtunk, a személyiségünkön túlmutat). Másodszor neki kell szentelnünk a kellő figyelmet, hogy lefussuk a köreinket, belassuljunk, kapcsolatba lépjünk a hozzánk tartozó lélekdarabbal, integráljuk, felszínre hozzuk, az őt megillető, méltó helyre tegyük, és ott is tartsuk életünk folyamában (ld. szertartások).

Jöjjön el a te országod jelenti azt az állapotot, amikor az ember számára megvilágosodik az élete célja, létjogosultsága, harmóniába kerül ezáltal a mindenséggel és felébrednek szunnyadó készségei.

Miként a mennyben, azonképp itt a Földön is. Arról beszél, hogy ez az ősállapothoz hasonló új harmónia csak hasonlít, de nem egyezik meg azzal. A világ szétesett darabjainak összeillesztésével próbálkozhatunk és próbálkoznunk is kell, de a jelen fizikai körülményei, saját valóságunk díszletei között. Viszont a magunkban megtalált harmónia nem vezethet a világból kiesésünkhöz, elzárkózásunkhoz. Nem is kell, hogy azt jelentse, hiszen „csak” a szemlélet, hozzáállás változott.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, arra vonatkozó kérés, hogy minden nap legyen biztosítva számunkra olyan élmény, lehetőség, amellyel isteni lelkünket táplálhatjuk, erősíthetjük, az utunkon előremozdít, kijjebb és kijjebb emel a sötétségből.

Bocsáss meg nekünk... a hagyomány szerint a bűnbe esés az anyagi világba történő lehullás, és minden kapcsolat megszakadása isteni-szellemi-lelki önvalónkkal, az emberi élet pedig lehetőség a felfelé törekvésre. Amikor Atyánk megbocsájt (felbocsájt), meglátja bennünk a lehetőséget az újbóli felemelkedésre, hisz bennünk, hogy a belső késztetésre támaszkodva el fogjuk tudni fogadni az általa nyújtott eszközöket, megtaláljuk az utat és ha megvan, fenntartások nélkül tudunk elindulni és haladni rajta. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Atyánk azonos saját isteni lényünkkel, vagyis – izgalmas csavarral élve – ez a gondolat a saját magunknak való megbocsájtásra, a tudatunk elől elrejtett lényünk és készségeink megismerésére, és a magunkba vetett hit táplálására szólít fel.

Miként mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, vagyis a többi emberben nekünk is látnunk kell ezt a törekvést. Látnunk kell azt, hogy aki szenvedést okoz, vagy vét az erkölcsök ellen, az már itt a Földön is a pokol tüzén ég. Mindenki ugyanazon cél felé, ugyanolyan vakon tapogatózik, ugyanabban a bűnben ég, ami az Atyától (a belső hangtól) való elszakadtság állapota. A bűnök elkövetése gyermeteg próbálkozás, hogy az ember vélt örömökkel, átmeneti jóérzésekkel mozdítsa magát az elképzelt boldogság felé. Én magam is megéltem, és nem tudok rosszabb érzést elképzelni, amikor az ember úgy érzi, leszakadt az élet folyamáról, kisodródik a peremre, csak kívülállóként szemléli a nyüzsgést, képtelen beszállni a játékba. Ez az úttalanság, a lényegtől elszakadt, öncélúvá vált élet teljesen az ellenkező irány, mint amerre emberünk eredetileg törekedett, ezért mondhatjuk, hogy már a földi életben pokolra jut.

De mindenkinek joga és lehetősége van eldönteni mit kezd a saját életével, hogy az Y melyik szárát választja. Egymással kapcsolatban azt kell megértenünk, hogy nincs jogunk a másikat bírálni, a magunk képére formálni, rátaposni, eltaszítani, hiszen az eltévedt ember különösen méltó az együttérzésre. Életünk célja nem csak a feltörekvés, megszabadulás, hanem az eggyé válás, az egyetemes Egybe való visszaolvadás, amelynek mind szétszóródott darabjai, tükörcserepei vagyunk. A tökéletességhez mindannyiunkra szükség van. Egymás lehetőségei vagyunk, és mint ilyenek, akár pozitív, akár negatív élményeket okozunk a másiknak, segítjük őt saját útján. Ezt látva kell megbocsájtanunk egymásnak, és ezen keresztül saját magunknak is (a többiekkel való viszonyokban is).

Ne vígy minket a kísértésbe, vagyis ne vakítsanak el az egó kényszerképzetei vagy a fizikai valóság csábító csillámai, amelyek mind csak arra szolgálnak, hogy altassanak, lenyugtassanak és elzárjanak az inspirációtól (ReviDict ☛), vagy energiáink fölösleges dolgokban való elszórására csábítsanak. Mindent kísértésnek nevezhetünk, amely elvon attól, amit valójában tennünk kéne, így nem csak a "pótörömök", de a fölöslegesen vállalt szenvedések, kifogásból felvett terhek is ide tartoznak.

Szabadíts meg a gonosztól. Amióta az ember a harmóniából kiszakadt, elhagyhatatlan társak az úton legalapvetőbb érzelmei, ezek legfőbb segítői és gáncsolói is egyben: a félelem és a szenvedés (és a szenvedéstől való félelem). Gátlók azért, mert igyekszünk elkerülni őket, segítők, mert rajtuk keresztül örlődve látjuk meg végül a lényeget. A megszabadulás itt azt jelenti, hogy ha az ember már meglátta és befogadta amit magukkal hoztak, akkor maguktól elmúlnak, feloldódnak a hála okozta átértékelés révén. Vagyis ebben az értelemben, az imában vezettetést kérünk az Atyától, saját lélekmagunktól, hogy életünk minden fejleményében megtalálhassuk az értelmet, a fejlődés lehetőségét, és így kapjunk vezettetést (magunktól és az Univerzumtól) a belső úton.

A gonosz abszolút értelemben jelenti és szimbolizálja mindazt, ami nem rendelkezik saját energiával (vagy nem kapcsolódik saját energiaforrásaival) és ezért mástól kell elvennie, saját életének fenntartása érdekében. Ez számtalan formában megjelenik a világunkban - például a manipulatív emberi kapcsolatokban, a függő munkahelyi viszonyokban stb.. Vagyis a gonosz legfőbb jellemzője nem az, hogy rosszat akar, hanem az hogy erőszakkal elvesz, még azt is, amit jó szándékkal adnánk. Képtelen kapcsolódni a szeretet természetes áramlásához. Ebből a szabadság (ReviDict ☛) felé az emberi kapcsolataink letisztítása, a manipulációból (ReviDict ☛) a feltétlen szeretet felé való elmozdulás, és a saját, önálló energiarendszerünk kialakítása és stabilizálása lehet a kiút.