(F)elnőttek vagyunk?

A természeti népeknél a mai napig kiemelt szerepet kap a szertartások között a felnövekvő ifjúság tagjainak felnőtté avatása. Ez nem pusztán egy szertartás - amivé a modern világ csökevényesítette a 18-adik szülinapra időzített világraszóló bulikkal, extrém ajándékokkal - hanem egy hosszú felkészítési folyamat végén a beavatási próbatételek sora, majd a sikeres abszolválás után az avatás/ünneplés. Rendkívül fontos szerepe van ennek a komplex eseménynek abban, hogy a felnőtt korba érő gyermek képes legyen átkódolni magát a rá váró életszakasz elhozta változásokhoz. Az pedig, hogy ez elmaradt az életünkből, azzal jár, hogy az esélyét sem kapjuk/teremtjük meg a felnőttkor teljes, mély és gazdag megélésének.

Elindul az út a lábunk alatt

Nyúljunk vissza megint egy kicsit a kezdetekhez, a világra érkezés utáni első hetekhez. A gyermek tiszta érzésekkel, a lelkébe kódolt szándékokkal és az élet rendjéhez kapcsolt, feltétel nélküli működéssel születik a világra. Ugyanakkor a földi élethez rendkívül éretlen testtel, idegrendszerrel érkezik, ami teljes mértékben függő viszonyba helyezi a szüleihez, illetve a környezetében élő más felnőttekhez. Ennek következtében az általa képviselt energiacsomag (vagyis az én) természetes áramlása a kezdetektől fogva korlátozásokat szenved, amit a személyiségétől és a környezet megtartó voltától függően erősebb vagy gyengébb traumákként él meg.

Ez a kezdeti “pofonosztási” időszak természetes és elkerülhetetlen, aminek több oka is van. Egyrészt irracionális volna azt feltételeznünk, hogy a szülő és a gyermek olyannyira egyforma működést mutat, hogy a harmóniájuk tökéletesen sértetlen lehessen. Mindannyiunknak más igénye van a figyelem mennyiségét illetően, más formában igényeljük a törődést, más és más a szeretetnyelvünk, vagyis más élményekből vonjuk le azt a konzekvenciát, hogy szeretve vagyunk. Másrészt ezek a szülő-gyermek közötti elcsúszások, amelyek hol horzsoló, hol egészen mélyen sértő élményeket okoznak, kijelölik azokat a lelki területeket, energiaminőségeket amelyekkel kapcsolatban ebben az életben szükséges teljes tudatosságra szert tennünk. Vagyis egyfajta életút-tervet tárnak fel a számunkra.

Nézzük meg mindkét állítást részletesebben! Az anyaméhben növekvő embrió, majd az újszülött csecsemő tudatállapota a az anyával való fizikai-lelki-energetikai EGYségen alapul. Nincs még a tudatában olyan, hogy én vagy nem én. A csecsemőkorunk első traumatikus élménye, (amely utat nyit az életünkben legfenyegetőbb és a legtöbb állatfajnál a halállal egyenlő érzés, a magány megélésére) az ön(/én)tudatra ébredés. Hirtelen rájövünk, hogy (már) nem vagyunk egy az édesanyánkkal. Ezzel az élménnyel indul el az önálló személyiségfejlődés, amelynek folyamatában önreflexióra lehetőséget nyújtó élményekben bontakozik ki a saját személyiség. Mit jelent ez? Hogy a bébi megtapasztalja, hogy bizonyos területeken a másik ember vagy a világ működése eltér az övétől. Saját magát ezekben a különbségekben, a környezet által felállított visszautasító tükrökben (határszabás, elutasítás, nem megértés, nem kapcsolódás, nem jelenlét - ott vagyok én, ahol magamra tudok maradni) látja meg először. Ennek a folyamatnak az elindulásához a szülőknek fel kell vállalniuk, hogy felállítják saját korlátaikat, illetve deklarálják a gyermek felé a külvilág korlátait, nem csak a biztonság érdekében, de hogy tényleg legyenek ilyen, az egység harmóniájából kizökkentő, megálljt parancsoló élmények. (És persze az is fontos volna, hogy lelkileg-érzelmileg meg is tudják tartani ezekben, illetve hogy egy másik szinten újra lehetővé tegyék a feltétel nélküli közeledést, a szimbiózis újraépülését. De ez más téma, messzire vezet.)

Könnyebb volna traumák nélkül?

A mai világban ez szülőként állandó dilemmát jelent, hogy mennyiben merhetjük korlátozni a gyerekünket, és ezzel jó vagy rossz értelemben “traumatizálni’ őt. És ez sokszor túlzóan megengedő, hátráló, megfoghatatlanul képlékeny szülői attitűdhöz vezet. Valamennyire érthető, hiszen abból érkezünk, hogy a szülői szerepkör egy megingathatalan hatalom és birtoklási törekvés forrása volt, és most már jól rálátni ennek a korábban sokáig fennálló hozzáállásnak az ártalmas hatásaira. Ugyanakkor ez a mostani helyzet, mint minden szélsőségre adott válasz szélsősége újabb buktatókat rejt magában. Kimaxolni pedig végképp nem érdemes. Nemrég olvastam egy kimutatás arról, hogy a napjainkban olyan jellemző rémült és óvatos szülői magatartás, amely a megengedést, toleranciát és óvatosságot viszi az önmaga összeomlását okozó szélsőségekig, a jelenkori gyerekek élettel való kapcsolódását, életkedvét teszi tönkre. Rengeteg a figyelemzavar, az öngyilkosságra és önpusztításra való hajlam, a függőség és mániás/antiszociális magatartás. Félünk megélni a szülőségünket, félünk megtenni azt a hatást, ami pályára állítja a gyereket az életében, ez pedig az egészséges gyermekkori “diszharmónia-megélések” okozása.

Itt érünk át a második állításra, vagyis, hogy a gyermekkori traumáknak milyen szerepe van az életünk egyik alapdinamikájának kialakításában és működtetésében. Ezek az élmények egy életre fókuszba hozzák a sérült területeket, rákényszerítve bennünket arra, hogy ezekre újra és újra ránézzünk, dolgozzunk vele, alakítsuk és folyamatosan tudatosabbá váljunk bennük. Meg is fordíthatjuk a dolgot: nem véletlen, hogy pont ott sérülünk, ahol, ez már arra a személyiségre és lélekmagra utal vissza, amit erre az életre választottunk. Hiszen, ahogy mondtam, ezeket a fájdalmakat megélve ismerjük fel saját határainkat, élethossziglan sejtelmes fájdalom-ködbe burkolva a velük való munkát (minden egyes alkalommal, amikor a határunkat kell megvédeni, azt éljük át, hogy különállóak vagyunk az édesanyánktól, a minket világra csatornázó testtől-energiától).

Az anyától való különválás tulajdonképpen a felnőttkorba vezető út első lépése, egy hosszú életszakasz kezdete, amely majd a felnőtté avatással zárul le, teljes energetikai átrendeződés mellett. Ez az a pillanat, amikor “minden egész széttörik”, a fejlődő lélek hirtelen egy folyamatos jelenlétet, harcot igénylő, kihívásokkal és életveszélyes fenyegetésekkel teli világban találja magát, egy olyan időszak után amikor meg sem fordult a fejében, hogy biztonságban van-e, hiszen ez egész egyszerűen nem volt kérdés. Innentől kezdve pedig ez lesz a meghatározó, jó sok időn át. Elgondolkodtál már azon, hogy minden gyerek egy kis terminátor, egy ellentmondást nem tűrő túlélőgép? Feltűnt, hogy a gyermekkor nehéz időszakai (dackorszak, szeparációs szorongás, kamasz lázadások) mind ezt a fordulópontot járják körbe, illetve ennek integrálását szolgálják?

Az elszakadás bánatának kompenzálására, illetve természetesen annak érdekében, hogy benne maradhasson ebben a számára az életben maradást biztosító kapcsolatban, a gyermek elkezdi áthidalni a szülő-gyermek félrecsúszásokat, akár a maga kárára. Vagyis a frissen felismert határokat rögtön elkezdi képlékennyé, ide-oda tologathatóvá tenni. Annak függvényében, hogy milyen megnyilvánulására milyen válaszokat kap, elkezd stratégiázni (nem nyíltan, önazonosan viselkedni) a céljai érdekében, manipulálva ezzel a környezetét. És ezzel hosszú időre összeolvad benne az életben maradás és a manipuláció (ReviDict ☛) gondolata (magyarul azt gondolja, hogy hosszú távon érvényesülni csak magunk másnak játszásával és mások manipulálásával lehetséges). A figyelme emiatt tartósan kifelé fordul, és mivel stratégiázik, viselkedik, folyamatosan távolodni kezd magától, mígnem sok területen vagy akár teljes egészében is kívülállóvá válik a saját életében. Ez is teljesen logikus, hiszen a különválástól a felnőtté avatásig tartó életszakaszban a gyermek energetikai szempontból “élősködő”, nincsenek saját energiaforrásai, meg kell oldania, hogy a fennmaradásához szükséges figyelmet, elfogadást megkapja a róla gondoskodó felnőttől.

A felnőtté avatás jelentősége

Egy ideális világban a – a felnőtté avatás komplex szertartásának hathatós segítségével - a fiatal felnőttnek a beavatási folyamat végére tisztába kellene kerülnie a gyermekkor hányattatásainak tükrében felismert lényével (azért nem személyiség, mert a teljes lényre gondolok, lélekmaggal, érzésvilággal, energetikával), birtokba kell vennie saját erőforrásait, ezzel a lendülettel elengedni a függő viszony által meghatározott életkörülményeket és az azokhoz kapcsolt attitűdöket. Ha ez megtörténik, a biztonságérzete forrását saját magába helyezi át és ezzel elengedi a kívülálló attitűdöt is. Rájön, hogy a megélt, gazdag élethez az az út vezet, amelyen saját magával a lehető legtöbb és legmélyebb kapcsolódásokat alakítja ki. Elindul azon az úton, amelyen a felnövekedés során megélt “nem én” (nem engedték meg, nem kaptam meg, tehettem meg) élményeket szépen sorban “énné” fordítja, úgy, hogy már saját energiáit használja hozzá és ő is vállalja a felelősséget a következményekért. Ez részben fedi a gyerekkori traumák feldolgozását, de nem merül ki abban, hiszen arról is szól, hogy hogy állok az önszeretetben vagy milyen gondviselője vagyok saját magamnak.

És ezzel elindul, hogy átverekedje magát azon a melankolikus-lelkiismeretfurdalásos, néha a rettegésig félelmetes ködön, amely a belső utat övezi. A szabadság (ReviDict ☛) felé. Miből táplálkozik ez a köd? Egyrészt a felnőttben élő gyermekben maradhat egy lenyomat, hogy ő szúrt el valamit/önző volt, és ennek következménye, hogy kiűzetésbe került a paradicsomból, mikor különvált az anyja képviselte ősharmóniából. A felnőtté válás az öntudatra ébredéshez hasonló energetikájú mérföldkő az anyától távolódóan futó, önazonossághoz vezető belső úton, az erre nagy hangsúllyal átforduló fókusz pedig még tetézheti a lelkifurdalást. Másrészt előfordulhat, hogy tartósan is megmarad a félelem, hogy ha önazonos utat jár, bármikor előfordulhat, hogy ugyanígy, számára követhetetlenül és visszafordíthatatlanul kieshet az életében kialakult (viszonylagos) harmónia-helyzetekből. Egészen addig, amíg el nem kezd tudatosabbá válni erre a folyamatra.

És te felnőttél?

Nem csak a személyes tapasztalataim, de napjainkban a világ eseményei is arról tanúskodnak, hogy (talán mindannyian, persze eltérő mértékben) inkább elnőttünk, mint felnőttünk 20-30-40-50 éves korunkra (onnan már az idősödés és bölcsesség életszakasza jön, szintén egy felkészülés és beavatás után, erről majd máskor). A felnőttségnek most két fontos ismérve van: a kor, meg az a képesség, hogy tudunk (elég, az elégnél is több) pénzt keresni. A fiatal felnőtt annak tudatában kezdi meg az életet, hogy ő olyan, amit a függő körülmények között az igényeire kapott válaszok tükreitől megszaggatott önképe mutat. Hogy ilyen a világ és ebben érvényesülni csak akkor lehet, ha fenntartja ezt a kívülállást, ha fel is merül benne, hogy mást súg a belső hang, ezt ismét elfojtja a túlélés érdekében. Sok esetben tovább élteti gyermekkora meghatározó felnőttjeit valamilyen kihelyezett kontroll formájában, gyakran úgy képviselve a hozzájuk kapcsolt minőségeket, hogy azok maguk ellentéteként idézik meg ugyanazt az irányt. Máskor a konkrét trauma-élményt vagy annak energetikáját teremti újra (olyan párt választ, aki képviseli a meghatározó felnőtteket direktben vagy inverzben, olyan megaláztatást, csalódást, bántást tartalmazó helyzeteket, életközösségeket, munkakapcsolatokat teremt, amelyekben ezeket megtalálja). Nem vagy csak részben veszi birtokba saját energiarendszerét és szűk-ség állapotainak, hiányállapotainak kompenzálására alapeszközként működteti a manipulációt. Ezzel az attitűddel folyamatosan táplálva, erősítve a gyerekkori “traumák” hatásait.

Jó, de mit kezdjek ezzel?

Most arra kérlek, hogy ne a saját (potenciális) szülői attitűdödön merengj. Ez nem egy gyereknevelésról szóló, tanácsadó írás, mindössze egyetlen szálat emel ki a felnőtté válás folyamatából, amelyen érdemes elgondolkodni és amely általában egyéni mértékben lelhető fel, nem vegytisztán jelentkezik. A felsorolt fordulópontoknak a feldolgozása természetesen menet közben is zajlik, és könnyen lehet, hogy nálad is már bizonyos mértékben megtörtént.

Fordítsd a fókuszod saját életedre, érints meg gondolatban a felsorolt fordulópontokat és hagyd, hogy hozzájuk kapcsolódó érzések felszínre törjenek. Nézz rá erre a gyermekre és fiatal felnőttre, aki te voltál és tedd őszintén mérlegre, hogy a leírt tendencia mennyire érvényesült az élményeidben, merre vitte történeted, fellesz-e benne valamilyen ismétlődést vagy tendenciát.

Ha felismered a saját életedben az alábbiakat: külső körülmények okolása saját életed dolgaiért (a hangulattól az életérzésen át a dolgaid alakulásáig), függő viszonyok fenntartása (magánéletben, munkahelyen, társadalomban, segítségkérésben), és ezzel párhuzamosan a felelősség átruházása, annak érzése, hogy más alakítja az életed/más életét éled, a kifelé fordított fókusz és a saját életedben fenntartott kívülálló attitűd, bizony neked is érdemes dolgoznod vele. Hogy hogyan, arról még sokat fogok írni és szívesen vállalom azt is, hogy végig kísérlek saját felnőtté avatásod folyamatán.