Elveszett szerelmem 6. (Sarti napló töredékek)

Az Elveszett szerelmem sorozat egy a lelkem mélyéig felkavaró szerelem elvesztéséről, a szakítás feldolgozási folyamatáról szól. Arról a folyamatról, amikor az ember újra és újra nekifut a talpraállásnak, miközben igyekszik a fájdalmas élményeket a maga előnyére fordítva magasra emelni, integrálni. Épülni belőle.

És akkor elsötétült minden. Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. Úgy éreztem, elvesztettem mindent, pedig tudtam, hogy nem, csak a szemszög, az életérzés változott. Úgy éreztem, most értem az aljára, pedig tudtam, hogy voltam már lejjebb. „Csak” érzelmi mélypont volt. „Csak” azok az álmok vesztek el, amikben oly kitartóan hittem. Hogy megtalálom a nagy ő-t és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Hát igen, megtaláltam, a boldogság is megvolt, aztán elment és meghalt a szívem, míg a testem tovább élt.

Valahol törvényszerű. Mindig is érzelmi lénynek tartottam magam. Tisztában voltam vele, hogy az érzelmeim képesek a magasba emelni és a mélybe is taszítani. Amióta eszmélni kezdtem, küzdöttem ez ellen a kilengés ellen. Igyekeztem kézben tartani – jobbára elfojtani – őket. Sokáig úgy éreztem, ha hagyom feltörni a szenvedélyt vagy elborítani a fájdalmat, az kihúzza a lábam alól a talajt, elernyeszt, vagy legalábbis elvonja a figyelmem. Márpedig szilárd földön állás, kutyaéberség, koncentráció és összeszedettség nélkül ebben a világban nem lehet érvényesülni. Persze rendre értek élmények, amelyek a feje tetejére állították az életem vagy kirántották alólam a szőnyeget. Hiszen a rendes elfojtás csak átmenetileg működik és az a dolga, hogy a lehető legrosszabb pillanatokban törjön fel és csináljon galibát. Vagy nemes egyszerűséggel belefárad az ember és saját elhatározásból rongyol a falnak. Idővel aztán kialakult egy rendszer, hogy jeles „tombolós” napokon vagy meghatározott „nyaralós” időszakokban adtam szabad utat a bennem tomboló erőknek. Aminek az lett az eredménye, hogy úgy éreztem, hogy ezekben az időszakokban élek, az átkötő időintervallumokban csak életben vagyok. De ez egy másik történet.

Szóval ez az érzelmi mélypontra jutás kiváló alkalmat szolgáltatott a teljes érzelmi visszavonulásra. Nem kellett tovább tudatosan elfojtani, hiszen tudat alatt mindenre legyintettem azzal a felkiáltással, hogy „Ha P. elvesztését túléltem, ezt is túl fogom!” vagy „Mi ez a kis fájdalom, P. elvesztéséhez képest?” vagy „Mit veszíthetek, hiszen a számomra legfontosabbat már elveszítettem.” vagy Mit ragaszkodjak, hiszen P.-hoz ragaszkodtam csak igazán, mégis elvesztettem!” vagy „Miben higgyek, mikor hittem a szerelem mindent elsöprő erejében és hittem magamban, de rútul csalódnom kellett?”. Meg ilyenek, a lekülönbözőbb formákban, a végtelenségig. Lepergett, lehullott rólam minden, igénytelen lettem, mint a teve és páncélos, mint a tatu. Elmúltak a vágyaim, a mindenkorinál is kevésbé érdekeltek a testi igényeim. Egy darabig az emlékeim megszentelt földjén éltem ki a P. iránti érzelmeket, de amikor ez is értelmét vesztette, bezárult a kör. Becsukódott a kapu és teljes sötétség. Vicces. Sokoldalú probléma. Összetett folyamat. Egyrészt betetőzi az elméleti szakemberi karrierem, másrészt teljes visszavonultságot tesz lehetővé a környezeti hatásoktól. Bizonyos szempontból ideális állapot. Na meg azt is megmutatja, hogy az ideális és az anarchikus között éppoly vékony határ húzódik, mint mondjuk a szerelem és a gyűlölet között.

fotó: mAndalír ( https://www.pexels.com/hu-hu/@borbala-kohalmi-2154695202/gallery/ )

Ami nálam az anarchia volt, amikor az agyamba húzódtam vissza, ami az ideális, amikor a lelkembe. Kifelé, látszólag hasonló, befelé az utóbbi emel, az előbbi rombol. Részletesebben: az agyamba húzódva logikus lépések sorozatán keresztül próbáltam megérteni, megmagyarázni azokat a dolgokat, amelyeknek nem kenyere a logika, illetve nem állt, nem állhatott a rendelkezésemre elég információ a következtetésekhez. Mégis megszállottan téptem, rágtam magam, az eseményeket, a hallományokat, egész az őrület határáig gyúrtam-tekertem a gondolatokat és közben gyötörtem magam. Persze eredménytelenül, feloldás nélkül. Szerencsére ezen a vonalon, hosszabb-rövidebb idő elvesztegetése után rajtakapom és tudatosan leállítom magam. Már ismerem a kis huncutot, az agyam, na meg az ő imádott logikus gondolkodását. Ennél már az is jobb, ha valami irdatlanul agyterhelő tevékenységbe, tanulásba vagy munkába fogok. Az ugyanis kikapcsol, tehermentesíti a túlterhelt területeket. De még ebben is tudni kell, hol a határ, hisz szélsőséges lelkemmel hajlamos vagyok túlzásba vinni, menekülési útvonalként alkalmazni ezt is.

A lelkembe menekülve tulajdonképpen az utamon haladok tovább. A kényszerek, képzelgések és a görcsbe merevítő érzelmek béklyójából szabadulva lelkem kinyújtóztatja tagjait, megtelik élettel, lebegni kezd, felveszi a kapcsolatot a belső hanggal, majd a világ folyamataival. Rájön, upsz, mit beszélek, megérzi hogy a világ folyamatainak része, sodródnia kell velük, összekapcsolódni. Nem siettetni, nem kormányozni, nem törekedni és nem mást akarni. És akkor helyre pattan a világ, a dolgok valóban működnek, elém jön amire szükségem van, megkapom az áhított visszajelzéseimet. Egyszerűen, szó szerint egyszerűen, működik. Folyamatban van minden. Ilyenkor többet és

jobbakat kapok annál, amit el tudtam volna képzelni. Ha elképzeltem volna, de szerencsére nem tettem, mert akkor nem tudott volna elérni.

(2006)

(A kétezres évek elején néhány évig egy görögországi kis faluban éltem, itt születtek a Sarti napló bejegyzései. Ez az időszak rendkívül intenzív volt számomra komfortzónán kívüli élmények tekintetében. A naplóban a megéléseimet, formálódásomat rögzítettem a lehető legpontosabban, keresve az összefüggéseket. Belülről, azaz a megélések szintjén mutatom be a folyamatot, törekedve arra, hogy a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat, a lelki formálódást a lehető legpontosabban közvetítsem.)