Elveszett szerelmem 5. (Sarti napló töredékek)

Az Elveszett szerelmem sorozat egy a lelkem mélyéig felkavaró szerelem elvesztéséről, a szakítás feldolgozási folyamatáról szól. Arról a folyamatról, amikor az ember újra és újra nekifut a talpraállásnak, miközben igyekszik a fájdalmas élményeket a maga előnyére fordítva magasra emelni, integrálni. Épülni belőle.

Aztán azt mondtad, hogy nem szeretsz és elmentél. Ellenem döntöttél, ki tudja, hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban. Pedig hosszú ideje úgy éreztem, hogy bent van a lábam az ajtórésben. Hogy te is tudod, hogy szeretsz, csak nem mered szabadjára engedni az érzelmeidet, hiszen az a feladatod, hogy kordában tartsd őket. Talán azt hitted, rombolnál velük. Vagy romlásba rántanál engem is. Talán valaki súgott. Talán te is elveszítetted a kapcsolatot a belső hanggal. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy akkor, bennem megszakadt valami. Tudtam, éreztem, hogy így kell lennie, szívvel-lélekkel igyekeztem elfogadni a dolgokat, sőt mi több, részt venni bennük. Én is vágytam rá, hogy vége legyen, fellélegzés. Az életösztönöm szólalt meg. A világ peremén túl, amikor kész lettem volna a mélybe hullani. Közbelépett. De ami akkor, azon a ponton zajlott bennem, bezáródott és azóta sem tudok vele mit kezdeni. Teszem-veszem, nézem innen, kóstolgatom onnan, de mindig belevásik a fogam. A józan ész képtelen összefonódni a szív hangjával. A megismerésed és az együtt töltött idő felett érzett örömet azóta képtelen vagyok elválasztani az elvesztésed felett érzett bánattól. Ahogy az irántad érzett szerelmet a szívem hangjától. Ha elfojtom a neked születő érzelmeket, elhallgat a szívem is. Ha nem hallom meg a sürgető felszólítást, ami feléd hajt, elveszítem az irányérzékem, nem tudom merre az előre. Túl akartam élni, ha nehezen is, de túléltem. De úgy érzem magam, mint a gyorsasági futó, aki túlszaladt a célon, ki a verseny helyszínéről, ki a világból, nem tudja hova és miért fut, csak fut. Viszi a lába, az életösztön.

Életben maradtam nélküled, csak azt nem vettem észre, hogy nem élek. Bizonyos dolgokban még tovább is haladtam: megtanultam elengedni, embereket és helyzeteket, elsajátítottam a felhő-létet, vagyis hagyom, hogy történjenek a dolgok, sodorjon a szél, adja elő az élet, amit akar. Már nem görcsölök és nem ragaszkodom. Nem félek a veszteségtől, hiszen annál nagyobb veszteség és fájdalom nem érhet, hogy elveszítettelek. Ez jó. De miután régen túljutottam azon az időszakon, amikor újra és újra kéjesen dagonyáztam a veled kapcsolatos fájdalmas élményekben, és úgy döntöttem , hogy ideje tovább lépni, lassan azon kaptam magam, hogy nem érzek semmit. Csak néha riadalmat. Aztán bizonytalanságot. Elveszettséget. Nincs bennem lendület, hisz nem tudom, mi felé lendüljek. Nincs bennem lelkesedés. Bármilyen erőfeszítés fizikai fájdalommal jár. Azzal vagyok csak tisztában, merre nem akarok menni. Csak ellen-dönteni, elutasítani tudok tiszta szívvel.

fotó: mAndalír ( https://www.pexels.com/hu-hu/@borbala-kohalmi-2154695202/gallery/ )

És csak viszem, hordozom a veszteségem. Mint valami fogyatékosságot. Mintha a lábamat vesztettem volna el. És néha rám tör a fantomfájdalom. Rég elveszett dolgok hiányoznak, rég elrontott dolgok miatt érzek lelkifurdalást, rég eltemetett érzelmek törnek griffmadárként a magasba. Érzelmi taposóaknák szaggatják a lelkem, a legváratlanabb pillanatokban.

Zavarban vagyok, mert az eszem azt mondja, túl kéne lennem rajtad. A lelkem azt mondja, nem bír veled. A szívem pedig azt mondta, helyezzelek vissza a téged megillető helyre és adjam meg neked a kell tiszteletet, figyelmet és szeretetet. A szívem azt mondja: hozzá tartozol. Visszavár. Azzal, hogy visszahelyeztelek a „jogaidba”, egy csomó életteli folyamat elindult bennem. Elkezdett körvonalazódni, hogy milyen értékek között és hogyan akarok élni. Elkezdtem vágyni ezekre a dolgokra. Sőt elkezdtem dolgozni érte, tudom, hogy mit kell tennem és az eszközeim is megvannak hozzá. Érzem, hogy lassan eltölt az életerő, tavaszodik a lelkemben, nyiladozik a szívem. Fellélegzek, sőt a szárnyaimat próbálgatom. A rég lezárt, poshadt levegőjű szobákon friss fuvallat fut át. És lassan megérkeznek az első visszajelzések, a lelkem hangjai is. Felállnak az útjelző táblák: és megint minden feléd mutat.

A jó érzés ebben a folyamatban az, hogy teljesen mentes attól a félelemtől, hogy a szerelem kiszolgáltatottá tesz, hogy alácsúszhatok az érzelmeimnek, vagy hogy mi történik velem. Jó, tény, hogy fizikai megtestesülése nincs a dolognak, és így kézzel fogható visszajelzéseket sem kapok, de a dolog nem is fantáziajáték, hanem a megérzésekre épül. Azóta sok mindent megtudtam magamról, nem vagyok annyira elveszett és bizonytalan. A számomra fontos dolgokat sorolom elő és „megnézem” mit szólsz hozzá. Így épül a világunk és nagy meglepetésemre, nem sokban tér el a korábbi, valóditól. Úgy érzem most is mellettem vagy, reagálsz, „válaszolgatsz készséggel a kérdéseimre”. Finomabban, óvatosabban, tisztelettudóbban építjük mint először. Vagy megkezdődött a lesből megfigyelés időszaka...

(2006)

(A kétezres évek elején néhány évig egy görögországi kis faluban éltem, itt születtek a Sarti napló bejegyzései. Ez az időszak rendkívül intenzív volt számomra komfortzónán kívüli élmények tekintetében. A naplóban a megéléseimet, formálódásomat rögzítettem a lehető legpontosabban, keresve az összefüggéseket. Belülről, azaz a megélések szintjén mutatom be a folyamatot, törekedve arra, hogy a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat, a lelki formálódást a lehető legpontosabban közvetítsem.)