Elveszett szerelmem 4. (Sarti napló töredékek)

Az Elveszett szerelmem sorozat egy a lelkem mélyéig felkavaró szerelem elvesztéséről, a szakítás feldolgozási folyamatáról szól. Arról a folyamatról, amikor az ember újra és újra nekifut a talpraállásnak, miközben igyekszik a fájdalmas élményeket a maga előnyére fordítva magasra emelni, integrálni. Épülni belőle.

Majdnem elherdáltam. Amit kaptam tőled. Amit annyit emlegettem. Amiért annyira hiányzol...

Azt írtam neked, hogy megérintetted a szívem, és ettől az érintéstől felpezsdült, lepattant róla a kéreg és újra élni kezdett. Áradni. Körülölelni és megérinteni másokat. És még te mondtad rám, hogy én vagyok az angyal. Pedig csak tükröztelek. Vagy te tükröztél. Vagy találkoztunk.

Mindegy, a lényeg az, hogy régen (nagyon régen) én is ilyen voltam, mint te. Sugárzó, ragyogó, minden porcikájából melegséget árasztó, minden ízében érzelmi lény. Valamiért, egy messzi múltbeli időpontban úgy döntöttem, hogy a túlélésre az a legjobb stratégia, ha visszafogom a ragyogást, leolvasztom a mosolyt és különleges alkalmakkor vagyok csak hajlandó szikrázni. Azt gondoltam, áradni és áradozni gyengeség, a sugárzás pocsékolás, a körülölelés veszélyes. Tüskéket és páncélt növesztettem, sugárzó szemeimet álmodozóra fordítottam és az emberekről az égre emeltem. Azt hittem, hogy az emelkedettséghez különleges hangulat kell és a föld fölé emelkedni gyermeteg dolog. Kézben akartam tartani a gyeplőt, és csodálkoztam, hogy egy idő után én vonszolom a fáradt gebét. Te egy pillanatra visszatetted a csillagot a pej homlokára és visszaadtad a szárnyait. Igaz ugyan, hogy parazsat etettél vele, de egy percig se kívánta vissza a gyomorkímélő biozab-diétát. Repült, szárnyalt és az sem jutott (túl sokszor) eszébe, hogy magasról nagyot lehet esni.

De mióta elmentél, nem mertem felülni rá. Csak az utazásainkon készült „fotókat” nézegettem. A rétre kicsapva legel szegény amit talál, a csillagból hóka lett, a szárnyai petyhüdten lógnak. Nem tudtam merre is mehetnék vele. De most újra a szemébe néztem. A szomorú szembe, amely nem követel csak vágyakozik, nem kér számon csak emlékezik. És rájöttem, hogy nem élhetek így. Ha igazán meg akarlak őrizni, félre kell tennem a fényképalbumot. Az nem lehet, hogy a te dolgod az volt, hogy végképp elvegyél tőlem valamit, ami a részem, mozgatórugóm. A cél sokkal inkább az, hogy az őt megillető helyre vezessem és megadjam neki azt ami jár, a megfelelő tisztelettel övezzem. Hogy szeressem magamban, amit benned szerettem és amit te szerettél énbennem.

fotó: mAndalír ( https://www.pexels.com/hu-hu/@borbala-kohalmi-2154695202/gallery/ )

Annakidején meggyőződésem volt, hogy én nem kaptam tőled emlékbe semmit, csak én adtam neked. Azt mondtam, elhelyeztem benned egy magot, „teherbe ejtettelek”. Én a magadba vetett hit magvát tette beléd, hogy megtanulsz bánni magaddal és megtalálod az utad. És most megtaláltam magamban a te magod. A felismerést, hogy érzelmi lény vagyok és hogy ez nem baj. Hogy adhatok és nem lesz kevesebb. Hogy éghetek és nem hamvadok. De azt is, hogy kaphatok, elfogadhatok. És hogy mindez nem tesz gyengébbé, sőt. Mert ezáltal nyitok utat a találkozásoknak, a másokkal való összekapcsolódásnak. A szeretetnek, ami éltet.

Visszaültem a lóra, és majd csak megtalálom az utat is...

(2006)

(A kétezres évek elején néhány évig egy görögországi kis faluban éltem, itt születtek a Sarti napló bejegyzései. Ez az időszak rendkívül intenzív volt számomra komfortzónán kívüli élmények tekintetében. A naplóban a megéléseimet, formálódásomat rögzítettem a lehető legpontosabban, keresve az összefüggéseket. Belülről, azaz a megélések szintjén mutatom be a folyamatot, törekedve arra, hogy a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat, a lelki formálódást a lehető legpontosabban közvetítsem.)