Elveszett szerelmem 2. (Sarti napló töredékek)
Az Elveszett szerelmem sorozat egy a lelkem mélyéig felkavaró szerelem elvesztéséről, a szakítás feldolgozási folyamatáról szól. Arról a folyamatról, amikor az ember újra és újra nekifut a talpraállásnak, miközben igyekszik a fájdalmas élményeket a maga előnyére fordítva magasra emelni, integrálni. Épülni belőle.
Szívből szeretnék, vágyakozom. Szívesen teszek meg dolgokat, amelyek visszahatnak rám, s kivirágzom. Megszívlelem a tanultakat, beépültek, működnek. A szívem szavára hallgatok, választok és döntök. Ami megszületik a szívemben, azt bátor szívvel átnyújtom.
Ha megteszem, akkor viszont teljesen benne vagyok, nem tétovázok és nem bánom meg.
A lélek béklyója, a gondolatok súlya, kuszasága lehúz és megzavar ugyan, de nem engedem uralkodni őket. A szív a parancs és újra meg újra megtapasztalom, hogy jó útra visz. Világítok és vonz a szeretet fénye, mint molylepkét a láng. Az utolsó porcikámig inspiráltnak érzem magam, égek forrok, forrongok. Szép vagyok és vonzó, nőies és érdekes, változatos és finoman kreatív, játékos. Szeretnek az emberek és szeretnek a közelemben lenni. Felkapják rám a fejüket. Minden pillanatban tudom, hogy milyen hangulatban vagyok, és mindig ki akarom fejezni azt. Nem szavakkal, hanem a megjelenésemmel, ruházatommal, testtartásommal, mozdulataimmal.
Valamiért azonban úgy érzem, hogy a termelődő energiám véges, a születő érzelmek sérülékenyek, óvnom kell a belső hangulatot a kívülről jövő impulzusok ellen. A közelemben megtűrt emberek száma igen csekély, a többiek iránt tanúsított érdeklődés szinte 0, ha valaki ennek ellenére közeledni próbál, harapok. Amúgy is szélsőséges vagyok és impulzív, az egyszer fent - egyszer lent szintkülönbség szédítő.
Két fő áramlat határozza meg az életem: egy mély belső meggyőződés, biztonságot adó, biztos tudat, a szív szava, a megérzések, a bennem égő fáklya, de az összes határponton, ahol ez a belső fény és meleg a külvilággal találkozik, kiszámíthatatlan a helyzet. Ha megerősítést nyer, földöntúli élményekben van részem, ha megcáfolódik, nevetségessé válik, szárnyaszegetten hullok alá. Ha lényem központjával ezekre a határterületekre tévedek, a helyzet néha veszélyessé válik, úgy érzem elfogy az energiám és elengedem az életet.
Már nem vagyok egyedül. Alakulnak emberi kapcsolataim, igaz, nem én keresem őket, engem találnak meg, de idővel igen fontos, tartalmas kötésekké válnak. Igen kötésekké. Mert ugyan többnyire engedem, hogy hassanak rám, körbeöleljenek, mégis érzem a súlyukat, a felelősségemet. A bennem ébredő hála az, ami kötelez, és mint önkéntelen erő, formál, késztet a formálódásra. Tenni akarok azokért, akiket szeretek, de úgy érzem a legtöbb, amit tehetek, hogy magamon dolgozom. Ezért a kapcsolataimban kialakul egy közeledés-távolodás dinamika; a közeledés az élményekről, a távolodás a feldolgozás-formálódásról szól.
Tapasztalatok híján nagyon suta vagyok ezekben a realizálódó viszonyokban. Zavarba jövök a társaimban ébredő végtelen lojalitástól és gondoskodási vágytól, egyszerre igényelve és utasítva el azt. Harcos vagyok, mert önálló akarok maradni, de néha a legegyszerűbb dolgokat is mással intéztetem el, kihasználom a gondoskodást. Érdekes, hogy ebből mégsem azt érzem, hogy a többiek gyengének tartanának, sőt inkább erősnek, küzdőnek, hősnek, aki valami nagy dolgon munkálkodik, amihez minden támogatás meg kell kapnia. Tolnak előre.
Persze az is előfordul, hogy ezek a kapcsolatok is sérülékennyé válnak. Ezek a kijózanodás pillanatai. Amikor hirtelen kihunynak a tüzek, elveszik a hit, a szív visszahúzódik és leteszi a szárnyait, és csak a riadalom marad. Tényleg létezik ez? Tényleg az aminek érzem? Túl merek lépni a korlátokon, beidegződéseken? Ha mások nem teszik meg, nekem sikerülhet? Hagyom, hogy mások negatív gondolatai lehúzzanak? Jól teszem, ha teljesen elengedem a fülem mellett a józan gondolatokat?
Rossz, veszélyes ez a két világ között lebegés, mert a józanság megmérgezi az emelkedettség pillanatait is, a taktikázás elfojtja a szív szavát. A partvonalról bekiabálók hangja lassan eljut a
tudatunkig, belefáradunk a pendlizésbe, elkezdjük visszavágyni a kevésbé izgalmas, de jól ismert dolgokat. Nem arról van szó, hogy egymásban ne bíznánk, magunkról nem hisszük el, hogy tudunk repülni. A repülés meg volt és jó volt, de túl izgalmas ahhoz, hogy életformaként is el lehessen képzelni. Az adrenalinfröccs a vérben felpörget, de egy idő után fáraszt, fásulttá tesz. Vagy egyre többet követel, hogy meg legyen a hatás, és függéshez vezet. De az már más tészta. És függőség van már, volt már.
Sok irányból érkeztünk ebbe a kapcsolatba. És sok irányba távoztunk belőle. Feltételeztük, erősítettük és végül kioltottuk egymást. Irgalmatlanul szükségünk volt egymásra, és az életünk múlott azon, hogy vége lett.
Ami összeköt, összehozott, a szeretet. Kezdetben úgy figyeltük meg egymást, hogy a másik nem is tudott róla. Érintések a szíven, lassú melegedés. Latolgatás, játék a gondolatokkal. Váratlan kirobbanás a kezdet, öröm, meglepetés, majd elutasítás, és innentől ennek a háromnak a váltakozása határozza meg mindkét részről a kapcsolatot. Járjuk az indiántáncot az érme két oldalán. Az én dolgom az érzelmi lénységem felszabadítása és elismerése, kiemelése a visszafogottság és elfojtás alól. A te dolgod, hogy ne félj a szenvedélyeidtől, fogadd el és szeresd őket. Hogy elhidd: nem kell megváltoznod, hogy szerethető legyél. A feladatunk mindkettőnknek ugyanaz, csak két irányból érkeztünk. A legtöbbször találkozunk is középen, kialakul a harmónia. Szeretve érzem magam, tisztelve, megbecsülve, szebbnek, jobbnak, mint bármikor életemben. Mégis újra és újra elmegyünk egymás mellett: én azzal vagyok elfoglalva mit akarok még tőled, amit nem tudsz/akarsz megadni, téged pedig az foglalkoztat, mennyiben kezd túlnőni ez a kapcsolat azon, amit vállalni tudsz. Puff, landoltunk az érme ellenkező oldalán. Én nem bírok az érzelmeimmel, benned pedig a felelősség kezd túltengeni. Én sérülékennyé, követelőzővé válok, fogy a türelmem, te pedig úgy érzed kevés, rossz vagy hozzám. Úgy érzed megváltoztam és sürgősen meg kell szabadítanod magadtól, hogy megóvj. Vigyáznod kell rám.
Miért lendültünk át a feladatunk teljesítése közben a másik végletbe? Ez végül ahhoz vezetett, hogy a dolog saját magát emésztette fel. Hibáztunk? Éretlenek voltunk? Vagy csak annyi lett volna a dolgunk, hogy kimozdítsuk, elindítsuk egymást, de maga a folyamat már meghaladta az erőnket? Azt hiszem fizikai törvényszerűség volt ez. Ingajelenség. Minél nagyobb mérvű változásról, minél mélyrehatóbb élményről van szó, annál nagyobb a kilengés. Túl nagy horderejű volt ez az egész, elsodort minket. Ha arra gondolok, hogy én is csak most kezdem érteni, érezni és csak most hagyom elhatalmasodni magamon a hatásod, úgy érzem rendben van így. Túlságosan szükségünk volt a másik hatására ahhoz, hogy tovább dolgozhassunk magunkon. Aztán amikor megvolt, elsodort a feladat, majd a hatás feldolgozása.
Az érzelmeket megélni ebben az időszakban csodálatos volt. Nem éreztem késztetést arra, hogy korlátozzam, átalakítsam őket, sőt élveztem, ha pontosan ők hatottak vissza és alakították a lényemet. Szerettem magamat ilyennek. Akiket szerettem, pontosan olyannak szerettem, amilyenek voltak, magamba szívtam őket, élveztem a létezésüket. Lelkiismeretfurdalást nem éreztem a belőlem kiszabaduló dolgok miatt. Félelem is csak egy létezett, az viszont sokszor emésztő, rettegéssé fokozódó, és ezzel saját bekövetkezését feltételező: hogy elveszítem akiket szeretek.
Meglepetésként ért az időszak végén az elégedettség érzése: mindent megtettem ami tőlem telt és pontosan az történik, aminek történnie kell.
Fontos, hogy ez az időszak a viszonzott érzelmekről szól. Ugyan sokszor nem azt kaptam, amit vártam, de ahogy én is azt adtam, ami tőlem telt, a társaim is megtették ugyanezt, és mindenféle lehetséges módon kifejezésre juttatták, hogy szívből szeretnek. Megélem, használom és élvezem a nőségem. Érdekelni kezd a divat, a színek, saját külsőm alakításával kapcsolatos kreativitás.
Tudatában vagyok a testemnek, használom, örömmel terhelem, élvezem, hogy erős és szép.
(2006)
(A kétezres évek elején néhány évig egy görögországi kis faluban éltem, itt születtek a Sarti napló bejegyzései. Ez az időszak rendkívül intenzív volt számomra komfortzónán kívüli élmények tekintetében. A naplóban a megéléseimet, formálódásomat rögzítettem a lehető legpontosabban, keresve az összefüggéseket.)
Comments