boldogság

A boldogság az az állapot, amikor a lehető legnagyobb mértékben harmóniába kerülök igazi önmagammal (szív-lélekmagommal), felfedezésre váró változatlan lényegemmel. A boldogság érzése a belső utat járva óhatlanul folyamatosan változik. Kezdetben a felszínközeli lélekrégiók, illetve tudatos részek harmóniába kerülése egymással és a külvilággal okoz egy boldogsághoz hasonló, felvillanó érzést, amit inkább kielégültségnek nevezhetnénk. Ez még arról szól, hogy megkapom amit akarok, se az igény se az akarás nem feltétlenül gyökerezik az önvalóban. A külső dolgok megtörténtéhez igazított boldogság maga a függés, hiszen valamit kívülről kell megkapnom ahhoz, hogy bennem, belül harmónia lehessen.

Később, ahogy az önismeretben eljutunk megértésekig, a rendetlenség, félrecsúszottság felszámolásának mozzanatai szintén fel-felfénylő harmóniához vezetnek. Az önszeretet útján a magunk felé fordított figyelem, majd az ebből fakadó igazi gondoskodás, a korlátaink felszámolása ad ahhoz hasonló boldogságot, amelyet mások szeretetében találtunk meg korábban.

A mély lélek boldogsága a szabadság, és ez kiterjeszthető a kapcsolódásokra is: boldoggá tenni egymást = szabaddá tenni egymást = önazonossá kísérni egymást. (A sorrendből származtatható logikai és/vagy időbeli egymásra épülés szabadon változtatható.)